Talán a véget nem érő várakozás, talán a munkahelyi feladatok torlódása miatt, úgy érzem mintha enyhe depresszió tüneteit tapasztalnám magamon (fáradtság, antiszociális hangulat, stb...). Bár amikor a kis családommal vagyok, valahogy gyorsabban megy az idő, és nem érzem ezt.
A hétvégi együttlétek rettentően gyorsan elrepülnek, és ismét kezdődnek a szürke hétköznapok.
Valaki azt állította, hogy a hidegfront hatására "potyogni" kezdenek a babák. A mi gézengúzunk úgy tűnik erre is fittyet hány.
Nagyon jó lehet ott bent az anyuci pocakjában, ha ennyire nem akarózik kijönni. Pedig minden elkövettünk, hogy jó környezetbe kerüljön, bizonyos dolgokat talán még túlzásba is vittünk. De hát érthető: ő az első babánk, nincs tapasztalatunk, de nagyon szeretnénk mindketten jó szülők lenni.
Egyre inkább úgy érzem, hogy minden eltörpül az mellett, hogy fiam lesz. Jó visszagondolni a hétvégére, amikor már kicsit sikerült játszani is a Kölökkel. Minden csuklásnál doboltam neki, és amikor egyszer csak egy csuklás után abbahagytam, méltatlankodva rúg- kapált nagyokat.
Sokszor elképzelem az első pillanatot, mikor végre a kezembe tarthatom őt. Olyan távolinak tűnik még!